A legelső iparos Dorozsmán, a Jászladányból származó Toldy György kovácsmester volt, aki 1748-ban a Tanács engedélyével 13 rajnai forintért vett meg egy házat fundussal együtt. Utána takácsok, szűcsök, csizmadiák és más iparosok nyitottak műhelyt.

Dorozsmán legelőször is a takácsok tömörültek céhekbe. 1811. jan. 16-án tartott halasi takácsgyűlésen a takács céh artikulusait felolvasták és megengedték, hogy a dorozsmai takácsok ezen artikulusok elfogadásával a halasi takács céhbe, mint anyacéhbe belépjenek filiálisként.

A kun kerületi kapitány Már András 1814. május 18-án felhívást intézett a dorozsmai iparosokhoz, hogy valamennyi iparosnak céhbe kell tömörülni és pedig olyanformán, hogy a kis számú iparosok a hozzájuk hasonló szakmabeli iparosokkal társuljanak. Évekig tartó tárgyalások után 1819. július 19-én három céh alakult meg Dorozsmán. Minden céhnek külön komisszáriusa és atyamestere volt.

1872-ben megalkották az új ipartörvényt, amely az egyes, már csak névleg fennálló céheket eltörölte, az ipar gyakorlását szabaddá tette s egyúttal ipartársulatok alapítását rendelte el. Dorozsmán 1883-ban alakult meg szerény keretek között az Ipartársulat Bene Károly bognár ideiglenes elnöklete alatt, amely 1890. szept. 21-én Tajthy Ferenc iparhatósági biztos jelenlétében Ipartestülette alakult ált. Bene Károly után, aki 1904-ig volt az Ipartestület elnöke, 1904-ben Brunner István kovácsmestert választotta meg elnökének.

 

A mezőgazdasággal és fuvarozással foglalkozó lakosságnak elsősorban kovácsra és bognárra volt szüksége. A kovács-bognár ipar volt a takácsok után a legrégibb és másfél százados fennállása alatt nagy hírnévre szert tett iparága.

 

A dorozsmai kocsik messze vidéken híresek voltak. Könnyű és mégis tartós, erős és csinos kiállításúak. Ezeket itthon és a megszállt Bácskában is nagyon kedvelték. A dorozsmai kovácsok messze vidékre jártak vásárokra. Trianon után Bácska elvesztését a virágzó dorozsmai kovácsipar is erősen megsínylette. A helyi és a környékbeli piac nem volt képes fölvenni a kovács és bognáripar készítményeit, egymás után aludtak ki a kovácsműhelyekben a kohók, a bognárok is inkább csak javításokat készítettek. „A lőcsös parasztkocsi egyes alkatrészeit: az oldaltámaszt, szakmai nevén stincnit, a föllépőt, a saroglyát olyan tekervényes, cifra vasalásokkal látták el, amilyeneket messze földön nem készítettek kovácsmesterek... 

A lőcsös kocsinak tartozéka volt a fűzvesszőből font kocsikas, régebbi nevén cserény, melyet belülről a kocsioldalhoz támasztottak, ezért ódalkas neve is hallható.”

 

(Kiskundorozsma c. tanulmánykötet)

 

Kubikosok és téglások

„A kubikos és a téglás foglalkozás közös jellemzője hagyományos régiségük, de a kapitalizmus ún. előkészítő szakaszában mindkettő jelentősen továbbfejlődött, és többé-kevésbé önálló, hivatásos jellegűvé vált... Ez a dorozsmai szegényekre legjellemzőbb és egyúttal legtömegesebb 'kettős' foglakozás voltaképpen többes jellegű, mert más mezőgazdasági-ipari munkák vállalását sem zárja ki, sőt épp e 'soklakiság' a helybéli nincstelenek kényszerszülte legfőbb vonása, ha nem is egyedüli jellemzője... A dorozsmai szegénység minden munkán előnyben részesítette a paraszti eredetű családi szervezetet, melyben a gyermekek és a női családtagok is nem és kor szerinti megosztásban munkát vállalhattak... 

Az 1850-es évek után a korábban széttagolt árvízvédelmi munkálatokat szervezeti-műszaki szempontból mindjobban összehangolták, egységesítették, és eközben a háládatlan közmunkát a vállalkozói-társulati rendszer kiépülésével párhuzamosan váltotta fel a teljesítményben fizetett bérmunka, mely nagy lendületet adott az ármentesítésnek. A földmunkát német eredetű kifejezéssel kubikban, vagyis köbölben (=6,86 köbméter) számolták és fizették, ebből ered a kubikos elnevezés, mellyel már az 1850-es évek második felétől találkozhatunk. Hiába tértek át az 1870-es évek után a köbméter szerinti számításra, a kubikos elnevezés mindmáig fennmaradt... A 19. század második fele volt a kubikolás aranykora. Dorozsma Szegeddel és más viharsarki helységekkel együtt az elsők között kapcsolódott be a kubikolásba. E nehéz földmunkát kezdettől fogva elsősorban javakorabeli felnőtt férfiak végezték; csak kisebb részük dolgozott egyénileg vagy családi keretben, a többség ún. bandában. Úgy tűnik azonban, hogy a dorozsmaiakra oly jellemző családi munkaszervezet közelibb és rövidebb ideig tartó kubikmunkákon is gyakrabban volt jelen, mint más helységbelieknél, ez esetben az asszonyok főztek, mosogattak és mostak, a serdülők pedig csikóként segítettek a talicskát a lejtőn felvontatni... 

A dorozsmai kubikosok egy része az 1945-ös földosztáskor földhöz jutott, de ez csak törpe kisebbség volt; nagyobb részük a gépesítéssel párhuzamosan szakosodott, hogy mára kubikosként végleg eltűnjék. Hasonló párhuzamossággal alakult a rokon téglások sorsa...

Mivel a nagyobb földmunkák konjunktúrája időben előbb múlt el, mint az építkezéseké, Dorozsmán már a századfordulótól a téglások kerültek számbeli túlsúlyba. A 30-as válságévekben már 1100-1600 volt a kubikosok-téglások aránya, igaz, az utóbbi nagyobb számban a nők és a gyermekek is benne vannak, akik a felnőtt férfiakkal együtt dolgoztak... Bár ez a régebbi foglalkozás sem szégyen, és a téglakészítésnél sokáig tömegesebb is volt, a dorozsmaiak ezen már túljutottak. Annyira, hogy lehetőleg csak téglakészítés híján vállaltak másoknál vályogverést, a nagyon szegények ezenkívül még maguknak. De aki csak tehette, Dorozsmán is másokkal – pl. cigányokkal – verette a vályogot... Az építőelemek manuális készítésének három, egymással azonban szorosan összefüggő módját különböztethetjük meg: 

 

1. vályogverést, melyet kezdettől a befejezésig rendszerint ugyanazok végeztek, de a dorozsmaiak ebből lehetőleg kivonták magukat;

2. mezei vagy tábori kemencében kiégetésre kerülő tégla készítését; kezdettől a legutóbbi évtizedekig ez volt a dorozsmaiak fő foglalatossága, melynek során a téglát kiformálták, égetésre szállították, és rendszerint égetés után is ők mozgatták, de magát a kiégetést már – többségükben nem közülük való – szakember irányította;

3. téglagyári munkák során – az üzem gépesítettségétől függően – előkészítették és szállították a nyersanyagot, esetleg ők is formázták, de inkább csak rakodtak a kemencébe, majd az égetés után a kemencéből ki; akik pedig a gyár állandó alkalmazottai voltak – attól függően, hogy bent laktak-e vagy kint a városban –még más egyéb mellékmunkákat is elvégeztek.

 

A dorozsmaiak lehetőleg olyan munkát vállaltak, mely üzemi kereteken kívül, vagy azon belül is az égetésig tartó egész téglakészítést magába foglalta; ha a gyár gépesítettsége révén a formázás (verés) áttevődött, a téglásság voltaképpen kubikos szállító- és rakodómunkává vált, melyben a családtagoknak nem volt szerepük, ill. teljesen a gyárhoz kellett mindegyiküknek kötődniük. Ez utóbbi csak keveseknek sikerülhetett. Az igazi téglás tehát egészen az égetésig mindenes vándormunkás, aki családi kereteken belül tavasztól őszig, ritkábban nyár végétől tél elejéig téglaverésből él, a nyári vagy a téli szezonban pedig aratást-csépelést, ill. favágást és egyéb "mellékmunkát" is igyekszik vállalni, s a dorozsmaiaknak még ott volt a bármikor (?) "átváltható" kubikolás is, bár inkább ez utóbbit cserélték a téglásságra... Ahogy a dorozsmaiak mondták, nemlátomtól nemlátomig dolgoztak... A téglát régtől fogva ezrével, tehát teljesítményben fizették. Egy munkapár minimum 1000-ret, az ún. félasztal 2-3000-et, az erős asztal 4000-et is elkészített naponta...

Téglásokra és kubikosokra, szegediekre és dorozsmaiakra egyaránt vonatkozik nagy írónk, Jókai Mór most már a történelem távolából hangzó, évszázados, de soha érvényét nem vesztő, el nem avuló elismerése: Minden munkás előtt tisztelettel hajtom meg a fejem, de a tiszamenti kubikosok előtt levett kalappal haladok végig...”

 

(Kiskundorozsma tanulmánykötet)

 

„Dorozsma újjátelepítésének első évtizedeiben, az 1745-ben bekövetkezett redemptióig, Dorozsmán kereskedelem egyáltalában még nem volt. A szükségleti cikkeket a lakosság vagy Szegedről szerezte be, amely már abban az időben is a vidék kereskedelmi és ipari központja volt, vagy pedig a Pestre, Budára és az ország majd minden részébe és városába fuvarozó dorozsmai szekeresek szállították Dorozsmára. 

A redemptió alkalmával azonban, mint láttuk, a jászkunok nem csupán a földekre nézve szerezték vissza a tulajdonjogot, hanem a királyi kisebb haszonvételek is a község használatába mentek át. Ezen kisebb haszonvételek voltak az úgynevezett regálék, amelyekből származó jövedelmek a beneficiális kasszába folytak és a község közszükségleteire fordították azokat.

Ilyen regálé volt a mészárszék, halászat és boltnyitási jog... Boltot nyitni tehát csak a községnek volt joga és ezen jogához szigorúan ragaszkodott is... Az első boltbérlők szegedi és halasi görögök voltak, akik sót, fűszereket, pántlikát, kovát, taplót, gyertyát, pálinkát árultak.

A Tanács a boltot 1796-ban Demeter György görög származású kereskedőnek adta haszonbérbe évi 90 forintért, 1809-ben pedig Vajner Mihály zsidónak évi 145 forintért. Az épületet a haszonbérlő volt köteles jókarban tartani...

Dorozsma kereskedelme a lakosság számához arányítva úgy a múltban, mint a jelenben, nem ugyan kvalitásában, de gazdasági méreteiben csekélynek és fejletlennek mondható, Ennek kizárólagos oka üzleti szempontból Dorozsma szerencsétlen fekvésében rejlik. A tőlünk 7 km-nyire fekvő Szeged város magához ragadja a fogyasztók nagy tömegét...

Üzlettel bíró kereskedők Dorozsmán 1860-1880 körül Czinner Ferdinánd fűszer és rőfös kereskedő volt, utána fia, Czinner Jakab... A másik fűszerkereskedő az 1880-as években Tóth Ferenc és később Tóth Nándor volt. Ekkor alakult Adler Bernát és Fodor Mihály rőfös és fűszeres üzlete is. Nevezett hivatásos kereskedők voltak, az utóbbi gabonakereskedéssel is foglalkozott. Tanult kereskedők voltak még Kiss József és Halmi József rőfös és fűszeresek, akiknek üzletei az 1890-es években alakultak. Ugyanezen időben alakult meg Czékus Ferenc vas és fűszerüzlete, ős is szakképzett kereskedő volt.

Az 1893. évben alapította meg Brunner István vas- és fűszerüzletét, amelyet 1919-ben fia, Brunner József Jenő, mint hivatásos kereskedő vett át. Farkas István 1899-ben nyitotta meg üzletét. Ugyanekkor nyitotta meg üzletét Gyuris Kálmán is, Szekeres János és Hegedűs Ágoston is ekkor nyitották meg fűszer- és rőfös üzleteiket.

A helybeli "Hangya" szövetkezet a világháború után helyi üzletrészjegyzésekkel 1920-ban alakult.

Dorozsma négy országos vásár tartására kapott jogot 1838-ban V. Ferdinánd királytól. Ezen négy országos vásár napjául annak idején ápr. 7., jún. 29., szept. 10. és dec. 8-ikát határozták meg, ha ezek vasárnapra esnek, ha nem vasárnapra, akkor ezen napokat megelőző vasárnapokon tartották a vásárokat, 1935-ben azonban a közgyűlés ezeket a vásárokat szombati napokra tette át.

A kereskedők érdekeit a Kereskedők Egyesülete képvisel[te], amely egyesület Brunner József Jenő kezdeményezésére 1931-ben alakult.”