Ellenségeskedések és erőszakos foglalások napirenden voltak. Ha egy szegedi ember meglátott egy dorozsmait, lehordta mindennek, tolakodónak, tolvajnak, bitorlónak nevezte. De a dorozsmai sem hagyta magát s ugyancsak röpködtek egymás felé a cifrábbnál-cifrább titulusok. Ez a gyűlölet és ellenszenv hosszú ideig élt a szegedi és dorozsmai emberek között, állandóan rút mocskokkal és szitkokkal illették egymást. Az idegenkedés ma már – hála Isten! – megszűnt. Az ősök gyűlölete az unokák lelkében békés megértéssé javult.Amikor a dorozsmaiak mezőiket lekaszálták és a rendeket vontatókba gyűjtötték, megjelentek a szegediek és a lekaszált szénát szekerekre rakva a városba hordták. Egy ízben 30, máskor 60, sőt egy alkalommal 150 szekér szénát hordtak be a szegediek a dorozsmai és üllési földekről, holott a dorozsmaiak kaszálták. A széna elhordását követte a buza keresztek elhordása, amely gabonát ugyancsak a dorozsmaiak vetettek és arattak. A szegediek 60-70 fegyveres emberrel jelentek meg, sőt egy alkalommal 500 főnyi szegedi lakos vonult ki a dorozsmai földekre, hogy minden ellenállást lehetetlenné tegyenek. Temesváry szegedi főbíró még azt is elrendelte, hogy a szegediek a dorozsmaiak földjét szántsák föl, az ellenálló dorozsmaiakat pedig kergessék el a földekről.De a dorozsmaiak sem hagyták magukat. A sok erőszakoskodásra összefogtak a környékbeli lakosokkal, az üllésiekkel és halasiakkal s a kunsági tisztekkel egyetemben fegyveresen Szeged ellen vonultak. Útközben a szegedi szállásokon nagy pusztításokat vittek végbe. Dühük elől tömegesen menekültek az emberek a város felé. Herberstein szegedi várparancsnok katonasággal állta a támadásoknak útját, mire az elkeseredett kunok visszavonulni kényszerültek. Valóságos ütközetet vívtak akkor egymással Szeged és Dorozsma lakosai.
A gyűlölet és szenvedély tüze tovább izzott a lelkekben. Aratás idején a keresztekbe rakott gabonatermést kölcsönösen elhordták egymás földjéről, ősszel pedig a szántást végzők rontottak vad haraggal egymásra. Orczy István ezen határvillongások megszüntetése céljából elrendelte, hogy a dorozsmaiak a nekik kijelölt vonalon határokat vonjanak Szeged és Dorozsma között. Amikor a dorozsmaiak a határárkokat kiásták, a szegediek a tanács határozatára mindenütt behányták és megsemmisítették.
Igaz, a dorozsmaiak sem voltak kíméletesebbek s ahol csak alkalom nyilott, visszaadták a kölcsönt. Verekedéshez, vagy szurkáláshoz szükséges bátorságot a dorozsmai ember már akkor sem vett kölcsön a szomszédból. Egy alkalommal a dorozsmaiak három szegedi embert oly kegyetlenül elvertek és összeszúrkáltak, hogy kocsin kellett őket hazaszállítani, más alkalommal 31 szegedi gazdának okoztak súlyos károkat: kinek az ekéjét törték össze, kinek pedig a vetőmagját és szalmáját hordták el. A szegedi várparancsnok, Herberstein, egy hirdetményben figyelmeztette a kiskunok tisztjét, hogy a dorozsmaiak minden törvénytelenségtől és erőszakosságtól óvakodjanak, viszont Kálmán István bíró uram a Király Őfelsége nevében tiltakozott a Dorozsmához tartozó személyeknek és legelőknek a szegediek által történt és ismételt birtoklása ellen.Így folyt a harc a földért. Vége-hossza nem volt a perpatvarnak. Szilassy Ádám és testvére György Szentmihálytelekre és Dorozsmára igényt támasztottak, amit a koronaügyészségnek be is jelentettek. Szeged város sietett a Szilassy családdal egyeszségre lépni olyképen, hogy a Szilassyak a két pusztához való jogaikról Szeged javára lemondanak s ezért 100 aranyat kaptak a várostól. A szegediek részéről ez ügyes húzás volt a Német Lovagrend ellen, mégse használt semmit. Hiába fizették ki a 100 aranyat, hiába küldték föl a szegediek követeiket Pozsonyba és Bécsbe, hogy ügyük elintézését sürgessék, a követeket ide-oda utasították, az iratok egyik hatóságtól a másikhoz vetődtek s a kiküldöttek csakhamar belátták, hogy Orczy Istvánnal nem birnak, mert ez fent Bécsben igen befolyásos ember s a keze messzire elér. A követek dolgavégezetlen tértek haza. 1722. tavaszán újból háromtagú deputáció utazott Pozsonyba és Bécsbe, hogy a különféle hatóságoknál eljárjanak az ügyben. Az akkori bevett szokás szerint különféle ajándékokat is vittek magukkal és osztogatták szét, hogy a város iránt "jó hajlamú" urakat kedvező belátásra bírják. A kancellár és Sigray tanácsos két borjas tehenet, Majthényi János királyi ügyigazgató egy paripát, Marcibányi egy csikót, a két ügyvéd 13 borjas tehenet, temérdek fácánt, fajdtyúkot, őzet kapott. Továbbá számtalan karmazsint, mázsa számra rugó finom török dohányt, kávét, nádmézet, sajtot, igen sok sózott és pácolt halat, kecsegét, tokot, de legnagyobb keletje volt a tekenős békájának, mert ebből 844 darabot vittek föl és osztogattak szét a jó hajlamú urak között. A méltóságos urak ott fent eleinte igen kemény szavakkal illették a kiküldött szegedieket, de amikor meglátták a tekenős békákat, mindjárt „csendesebben beszélgettek”. Ezekből az ide-oda utazásokból és ajándékosztogatásokból láthatjuk, hogy bizony a régi világban sem ment a dolog kilincselés nélkül és akkor is csak úgy fordult a kerék, ha kenték. A kereket azonban mégis hiába kenték, a szekér nyikorgott és sehogy sem akart előbbre haladni. Orczy István nagyon befolyásos ember volt odafent, nagy összeköttetései voltak, vele szemben a szegedi küldöttek tehetetlennek bizonyultak. A kunok ügye iránt odafent nagyobb megértés mutatkozott és szinte közkedveltté vált az a gondolat, hogy őket törekvéseikben mindenképpen támogatni kell.
A szegediek most már csak az 1722. júniusára összehívott országgyűléstől várták ügyük jobbrafordulását. Ezen az országgyűlésen a város követei külön sérelmi föliratot terjesztettek az országos rendek elé, amelyben Szegednek a törökök kiűzése utáni szomorú helyzetét és lakosainak szenvedését élénk szinekkel ecsetelték. Előadták, hogy a kun pusztákat Mátyás király óta a kunokkal együtt közösen és szabadon használták, míg a Német Lovagrend ebben meg nem akadályozta őket. Hosszasan bizonyítgatták, hogy Dorozsma és Szentmihálytelek sohasem volt a kunoké és végül „térdre borulva, könnyek hullása mellett a város összes lakossága nevében sírva könyörögnek, mentse meg az ország e várost, melyet a király és haza iránti törhetetlen hűségében egy város sem múlt fölül, a Német Lovagrend zaklatásaitól, birtokaik adassanak vissza és biztosítsák a kun pusztákra vonatkozó használati jogaikat.”
A szegediek hiába küzdöttek városuk érdekében, a közhangulat ellenük fordult s az országgyűlés Szeged városát a törvényes út igénybe vételére utasította. A szegediek most már nem tehettek másként, meg kellett indítani a nagy pert, amely majd a kun puszták hovatartozandóságát végleg eldönti. Ugyanezen időtájban utasította az udvari haditanács a szegedi várparancsnokságot, hogy addig is, amíg a nagy per eldől, egy szegediekből és kunokból álló vegyes polgári és katonai bizottság állapítsa meg az ideiglenes határokat. Ekkor állították föl 1723. tavaszán a Szeged és Dorozsma között ma is létező határárkokat, amely a kettős határtól egyenes vonalban délnek, a Putriig vonul s innen nyugat felé a Subasa szőlőkig vezet.”
(Részlet Sztriha Kálmán: Kiskundorozsma története c. 1937-es kiadású könyvéből, 50-53. oldal)
„Szeged és Dorozsma kölcsönös birtokháborításaira jellemző, hogy a szegediek 1722-ben 300 ekével kiszántották a dorozsmaiak 490 pozsonyi mérő (245 hold, 1 hold = 1200 négyzetöl) árpa-, 60 pozsonyi mérő (30 hold) búza-, 30 pozsonyi mérő (15 hold) zabvetését, emellett 7 parcella lenvetést is elpusztítottak, a határban gyűjtött szénát pedig erőszakkal elhordták. A határvillongások lezárása érdekében az udvari haditanács utasította a szegedi várparancsnokságot, hogy katonai erővel szüntesse meg az ellenségeskedést. Az intézkedés nyomán 1723. május 19-én felállították az ideiglenes határokat. Három évvel később, 1726-ban Szeged és a Német Lovagrend egyezséget kötött, ebben Szeged lemondott a dorozsmai, a lovagrend pedig a szentmihálytelki területről. Kimondták, hogy az 1723-ban felállított határok véglegesek. Az egyezség ellenére a kun perek nem fejeződtek be, ezért tovább folytatódtak a kölcsönös birtokháborítások is. 1731-ben a lovagrend katonái elhajtották a szegediek állatait a vitatott területekről, illetve Dorozsmához csatolták Seregélyest, ahol 56 szegedinek volt szállásföldje. (...) A Szeged és Dorozsma közötti határviták és egyben kun perek 1737-ben fejeződtek be. Ekkor a királyi táblabírák (Almássy János és Steösszel Kristóf) hitelesítették a Dorozsma és Szeged között fennálló határokat.”
[Részletek a Kiskundorozsma c. tanulmánykötetből (1995): Rákos István: Az újjátelepítéstől 1848-ig (117-154. oldal)]