A kolostorok, káptalanok és apátságok egyik főjövedelmi forrása ugyanis a halastavak voltak, amelyeket – mint itt is – adományképpen kaptak a királytól. Ezen adománylevélben fordul elő először a Drusba szó, amelyről sok vita folyt, hogy vajjon belőle származik-e a Dorozsma név? (...) A Drusba szó valószínűleg szláv eredetű s nincs kizárva, hogy valamelyik itt lévő, de a magyaroknak behódolt szláv nemzettségnek őse viselte ezt a nevet, amelyből később a Drusma, Durusma, Dorozsma nemzetiségnév származik. (...) Dorozsma ezek szerint ősrégi halásztanya volt, amely mint lakóhely, ősi szokás szerint, a nemzetség fejének, Drusma nevét vette föl. Bizonyos, hogy a Drusma, Durusma nemzetség bölcsője itt ringott, s valószínű, hogy e nemzetség nevétől vette később a község a Dorozsma nevet. A Durusma nemzetségnek itt volt az ősi fészke Dorozsma területén. E területek későbbi benépesítése körül elévülhetetlen érdemeket szerzett a terület földesura. (...) Dorozsma múltjára vonatkozólag 1237-ből egy igen becses oklevelet ismerünk. Belőle világosan kitünik, hogy Dorozsma már ekkor lakott hely volt s hogy apátja is volt, aki a pannonhalmi és a szávaszentdemeteri (most Mitrovica, Szerém vm.) apátok közt támadt peres viszály elintézésénél mint igazlátó tanu volt megidézve. (...) Az oklevélben Durusma van, de nem kétséges, hogy ez a mai Dorozsmával azonos, hiszen az oklevélben felsorolt községek is mind a Tisza-Maros közére utalnak. Pázmány Péter i 1629-ben szintén megemlíti a dorozsmai apátságot, amely »a régi privilégiumokban és irományokban előfordul«. Ez a dorozsmai apátság a szt. Benedekrend kötelékébe tartozott. Bár egyes történetírók ezt bizonytalan rendűnek mondják, mégis valószínű, hogy ez bencés apátság volt, amit annál inkább bizonyosnak lehet venni, mert másrendű apátságok akkor még alig voltak ezen a vidéken. A dorozsmai apáti címet mai napig is a váci egyházmegyei névtár tartja nyilván. Pár évvel később 1241-ben olyan óriási csapás szakadt az országra, amely elsöpörte a munka és műveltség eddigi alkotásait és pusztasággá változtatta a magyar falvakkal benépesült Alföldet. Ez a szörnyű csapás a tatárjárás volt. A Sajó melletti szerencsétlen mohi ütközet után a tatárok a Tisza-Duna közét özönlötték el, elpusztítva mindazt, ami útjukba esett. A falvakban összesereglett a nép. Árkot ástak, sáncokat húztak, fatornyokat építettek és vesszősövényt fontak. A tatárok azonban a kőhajító-gépeikkel egy-kettőre összetörték ezeket a kezdetleges védelmi műveket, s lakosságot kegyetlenül leölték, a falvakat porrá égették. Szeged vidékét is elözönlötték a tatárok. Ekkor pusztult el Dorozsma is a többi tiszaparti községekkel egyetemben. Nemcsak a parochiális egyházak mentek tönkre, hanem a Tiszamenti monostorok is. A tatárvihar jégverésétől sújtott magvetés azonban nem ment tönkre, mert a keresztény magyarság kiomló vére csak vetőmag volt, amelyből a keresztény magyarság számára új és bőséges vetés sarjadt ki. A tatárok kitakarodása után szomorú képet mutatott a vidék. Sok helyen két-három napi járóföldön sem lehetett élő embert találni, csak romok és puszta falvak jelölték az egykori lakóhelyeket. Az utakat és ösvényeket fű és bogáncs lepte be. Az elvadult puszta tájon vadállatok sokasodtak el s a ragadozó farkasok csapatostól kóboroltak a puszta vidéken. Az utakon az éhen-haltak és meggyilkoltak tetemei hevertek szerteszét s a temetetlen holttestek nyomán megjelent a dögvész, mely elragadta még azt is, aki csodálatos módon életben maradt. (...) Béla király a magyarsággal rokon kun népet Bolgárországból visszahívta, ahova a kunok még a mohi csata előtt Kuthen kun király megölése miatt kivonultak, és őket IV. Béla körülbelül mintegy 40.000 főnyi kunt, a Duna-Tisza közé szétszórva a magyarság közé beékelve telepített le. (...)

A kunoknak a keresztény hitre való térítése és a megyékbe való szétosztása Kun László királyra maradt, aki a kunokkal barátkozott, s ezért kevé eredményt ért el. A térítés munkája később is csak nehezen haladt előre. A kunok még száz év mulva is pusztai életmódra, sátrak alatt, pogány módon éltek. Még Nagy Lajos király is térítgette a kunokat és megtérésüket csak Mátyás király korában fejezték be egészen. (...)

Kunok telepedtek meg a mostani Dorozsmához tartozó Átokházán is, amelyet azelőtt egyik kun vitézről Áltokszállásnak neveztek. Kun település volt Ellés is, a mostani Üllés puszta Dorozsma területén. A kunok száma azonban ahelyett, hogy szaporodott volna, folytonosan apadt. (...)

Ezeket a terjedelmes pusztákat, a szétszórtan élő kevésszámú kun már nem foghatta művelés alá. Később már legeltetésre és kaszálóknak sem igen használták. Nehogy e roppant terjedelmű kun legelők és kaszálók parlagon heverjenek, a szegedi polgárok kérésére Mátyás király megengedte, hogy a szegediek ezeket a homokos pusztákat, a »Homokhátságot«, a kunokkal együtt közösen használják legelőnek és kaszálónak.”

 

(Részletek Sztriha Kálmán: Kiskundorozsma története c. könyvéből (1937), 25-31. oldal)